Sosem tudod helyretenni magadban azt, amit elmulasztottal. Ezt az egyet egesz eletedben.
Ami mashogy lehetett volna, ha jobban odafigyelsz. Vagy koncentralsz arra, ami a jo volt. Nem szabadott volna engedni, hogy a depresszio magaval ragadjon. Mert a szeretetlenseg es csunyasag pajzsa moge rejtett szamara. Nem latott meg teged. 
Nem latta meg, ami benned van. Nem erezte hogy mennyire szereted.
Hiaba fojtott meg nehany helyzet, hiaba tudtad legbelul, hogy el kell engedned, hiszen nem lancolhatod magadhoz. De akkor is luktet belulrol, hogy mi lett volna, ha...
Mi lett volna, ha nem gorcsosen halsz bele abba, hogy nem vagy olyan, mint akit szeretne. Amit talan rosszul gondoltal. De ez az erzes megfojtott. Es elfojtott.
A kapcsolat is megfulladt. Elengedtetek egymas kezet, s te elvesztel a vegtelenben. Szamara is elvesztel. Semmi vagy mostanra. Senki. 
Es most boldog. Helyesen tetted, hogy elengedted, bar te belehaltal a konnyeidbe, amit elzokogtal s amit szived verzett el.
De szamara nem letezel mar. Talat egy szebbet, jobbat, neki valot. Jot akartal neki azzal, hogy elengeded. Hiszen nem szeretett. Osszetortel ezerszer, minden nap ujra, s ujra, s vele egyutt a remeny is osszetort.
Hol van az igazsag?
Miert tortent igy?
Vagy ha igy tortent, s igy kellett lennie, akkor miert nem tudod a csomot kikotni? Mert ott van. Szilardan es ezer tuszuras fajdalmaval. Tudod, hogy ez igy jo, de megis...mikor tudod majd kikotni?.....