Vajon mi jut majd öregségünkre?

Vajon értelmet nyer-e a sok küzdelem és nyomor, a sok vágy, amelyért küzdöttünk, a sok érzés, amelyet hajtottunk, hogy a miénk legyen? Vajon magányosan halunk-e meg, s betegen, és senki sem fog gyászolni? 
Vajon megbánjuk-e, hogy nem éltük elég tartalmasan az életet, vagy nem csókoltuk el azt a csókot ott, ahol kellett volna?
Talán nem fogunk semmit sem bánni. Talán minden így volt jól, ahogyan volt. De az is lehet, hogy akkor döbbenünk rá, hogy akkor és ott nem jól tettük.
Vajon majd az unokáink és az ismerősök csak virtuális temetésen vesznek majd részt? Talán száz év múlva már a testünk sem lesz valódi. Manapság már lassacskán a lelkünk sem valódi. 
Vajon érezni fogjuk a víz igazi tiszta ízét, s hogy sosem értékeltük azt? Vajon megbánjuk-e hogy fiatalságunkban a bujaságot nem nyomtuk el eléggé, s a tudatunkban is utat engedtünk a becstelenség kósza töviseinek?Vajon kísérteni fog-e a gondolat, hogy hagytuk magunkat bántani oly sokszor és nem vívtuk ki az igazunkat? Talán nincs is igazság.
Vajon hagyunk-e valamit hátra, miután átutazunk? Talán nem volt hiábavaló élni.
Elég vagányak voltunk-e öregségünkben, fiatalságunkban, s elég humorral vettük az élet igazi megpróbáltatásait? 
Vajon ezüstös hamuvá csillannak a meg nem őrzött titkaink és az el nem fojtott szavaink? Talán sokszor jobb lett volna hallgatni, de mégsem tettük.
Vajon végül megbocsájtanak-e a meg nem szült gyermekeink és az elhagyott társaink, a megbántott szeretteink?
Vajon teríthetjük-e a fekete csipkét a lelkünkre, amikor eljön az idő. Vajon egyedül halunk-e meg?
Vajon megbánunk-e minden percet, amelyben feleslegesen siránkoztunk egy másik személy után? Vagy megbánjuk-e hogyha nem szívünkből cselekedtünk? 
Vajon volt-e értelme a játszmáknak, a képmutatásnak, a hazugságoknak, vagy a hazugságok elviselésének, s önmagunk áltatásának.

Vajon mi jut majd öregségünkre?
Talán egyedül halunk meg, talán barátokkal, szerelmekkel, unokákkal. Talán az angyalainkkal. De nem szabadna semmit sem megbánni. Úgy kéne élni. Úgy kéne élni, hogy átadjunk valamit a világnak. És hogy ne kelljen sosem semmit megbánni, vagy szégyellni. Az önazonosságra törekedni. És akár egyedül lépjük át azt az ajtót, akár fogják a kezünket, mérhetetlenül hálásnak lenni a sorsnak, hogy az igazi, saját utunkat jártuk. A könnyekkel, a szenvedéssel, a mosollyal és az örömmel együtt. 

               Fotó: Tim Walker