Pont egy hete jutott eszembe, hogy mi lehet vele.
Eszembe jutott, mert jó emlékeket őrzök vele kapcsolatban.

A kis aprócska öreg néni, aki egy napon a kollégánk lett. Takarítónak jött, hogy a kis nyugdíja mellett még keményen dolgozzon, hogy legyen egy kis plusz pénze.
Törékeny kis vézna kezeivel minden nap végigtakarította a boltot, s bár nem a húszévesek gyorsaságával és precizitásával, de legalább annyi motivációval járt-kelt és vitte-hozta a rongyokat.
Igaz, szeretett mesélni, sokat is, de azért mindig meghallgattuk, mert éreztük, hogy jólesik mesélnie. Néha többször is elmondta ugyanazt a történetét, de hagytuk. És ő is meghallgatott minket, mert tudta, hogy ha valami igazságtalan, akkor azt meg kell igenis beszélni, hogy az embernek könnyebb legyen a lelke.

Nagyon megszerettük az idős kis hölgyet, aki jött-ment, és annyira vagány volt, hogy mindegyikünket megkért, hogy tegezzük, mert ő így szereti. Megkért minket, hogy reggel is így köszöntsük: "Szia, Marika néni!"
Onnantól Marika néni mindegyikünk barátja lett, tegeztük, de azért néniztük is, vicces volt sokszor, de nagyon örült neki, hogyha beszélgettünk vele. Segített nekünk mosogatni, a kávé és cukorpótlásra is odafigyelt, aranyos volt. Együtt nevettünk mindenféle dolgon.
Azt hiszem, nem mindenki értette őt meg teljesen. Néhányan csak a sokat és feleslegesen beszélő öreget látták benne, bár néha tényleg sok türelem kellett hozzá, hogy meghallgassuk.
De a meséi mind a fájdalomról szóltak, az életéről, ami az ő korában sokuknak csak a rémálokról szóltak, a szeretett lányáról és főként, hogy a férjét elveszítenie mennyire fájdalmas volt és mindörökre az is lesz. A szerelmet elveszíteni és vele a boldogságban való hitet. Annyira megviselte ez, hogy rengetegszer felemlegette, s talán valahol az őrület is megkörnyékezte megviselt, gyenge lelkét.

Teltek a napok. És egyszer csak jött a szokásos céges tematika, hogy a spórolás miatt alulról kezdték leépíteni az embereket, s a takarítói poszt volt az első, amelyet a többiek ingyen meg tudnak csinálni.
Hideg zuhanyként érte Marika nénit a hír, hogy megszűnik az állása, a munkaköre, s a lehetősége, hogy velünk legyen. Sírt nagyon, s mi mondtuk neki: "Ne sírj, Marika néni, mi szeretünk Téged!" De vígasztalhatatlan volt.

Nem értette, miért nincsenek vele megelégedve, miért taszítják ki onnan, miért veszik el a lehetőséget arra, hogy ez a pici keresetkiegészítése is legyen. Folyton marcangolta önmagát, hogy vajon mit tehetett rosszul. Nagyon fájt neki és igazságtalannak érezte. Nem értette meg, hogy ez a dolog felette áll és nem vele volt a baj, hanem ez csak egy folyamatnak az első lépése volt. De attól még igazságtalannak érezte és sokat sírt. Azt mondta, nagyon megszeretett minket.
Elbúcsúzott tőlünk, telefonszámot cseréltünk, akivel tudott, hogy tudjuk a kapcsolatot tartani. Amikor elment a cégtől, utolsó napján a raktárban lévő vasajtóra felírta filctollal: "Szeressük egymást gyerekek!"
Meghatódva néztem az üzenetét. Azt hiszem, ezt sose fogom elfelejteni.
Szia, Marika néni, köszönjük az útravalót. Meg kellene fogadnia mindenkinek! Igazad van.

Utána mindenki elkerült másfelé, még egyszer-kétszer összefutottam vele a városban, meg telefonon is beszéltünk. De nem szerettem vele telefonon beszélni, mert tényleg nagyon hosszan tudott magyarázni és a telefonszámlám nem bírta volna el. Nem hívtam aztán fel. Lelkiismeret-furdalásom is volt emiatt, sőt, van is a mai napig. Egyszer még hallottam felőle, hogy volt egy idegösszeomlása.
Ez a világ nem a szerény és gyenge lelkű embereknek van berendezve. Nem a túl jóknak.

Elkerültem a környékről, másfele dolgoztam, másik telefonszámom lett. Elmaradtak az információk.

Pont egy hete jutott eszembe, hogy talán már nem is él. Hogy úgy felmennék az emeletes házakba utánakérdezni, de nem tudtam, melyikben is lakott. Nem emlékeztem.

Ma helyettesítettem az egyik volt munkahelyemen abban a városban, ahol ő lakott. Egy szőke hölgy vásárolt nálam, fizetett és rápillantottam a karjába kapaszkodó anyukájára. Igen. Ő volt az!
Már elfordultak volna, de megállítottam őket és megkérdeztem: "Elnézést...de nem...Marika néni?" És a hölgy ránézett az édesanyjára, mosolygott és mondta, hogy de igen, és várták a magyarázatomat, hogy honnan tudom.
Gyorsan elhadartam, hogy "Szia Marika néni, megismersz engem még? Együtt dolgoztunk, én vagyok, hogy vagy?" A lánya bólintott, mert így már felismert, régebben vele is találkoztam, viszont finoman csóválta a fejét.

Marika néni tétován rám pillantott, azt mondta, hogy ismerős vagyok, de...nem ismert meg.
Valami összetört bennem. Nem azért, mert nem ismert meg, hanem mert a régen szívből kikért "Szia Marika néni" most, akkor, már semmit sem jelentett neki.
Elkezdte mondani, hogy mi van vele, hogy a férje meghalt, hogy itt él az otthonban sajnos...A lánya kiegészítette egy-egy biccentéssel és pár szóval, hogy volt két agyvérzése és egy idegösszeomlása, és állandó felügyeletre szorul, amit nem tud maga megoldani, ezért muszáj az otthonra bízni. Szörnyű, de kénytelenek. Az idős nénike már nem ugyanaz. Talán valahol az emberek úgy gondolják, hogy az időskor ezzel jár, egyre több betegség, egyre több szenilitás, egyre kevesebb emlék, csak a legfontosabbak számukra, de azért valahol ez mindig egy-egy személyes tragédia.
Sokunk barátja, Marika néni helyeselt, hogy az otthont valóban muszáj, de láttam rajta, hogy ez elszomorítja nagyon. Megpróbáltam felvidítani, ahogyan régen, viccelődve mondtam, hogy ne csinálja már, hát milyen fiatal még és csinos...Remélem, azért jólesett neki, bár tiltakozott ezek ellen a szavak ellen, mert már idős és nincs is ki miatt kiöltözzön. Még mindig kis szerény és jólelkű.
Nem ismerem a teljes múltját, de akit akkor megismertem, a munkahelyen, tisztelettel gondolok rá és szeretettel. A sors adott nekem egy esélyt, hogy hallhassak felőle, e-mail-címet kértem a lányától. Kaptam a lehetőségen és nem akartam elengedni úgy, hogy innentől ne halljak róla. Nem bírtam úgy elengedni.

Csak egy valamit bánok.
Hogy akkor, régen, nem hívtam többet fel. Akkor, amikor még sokat jelentett neki, hogy "Szia, Marika néni!"

Megtanultam, hogy sose halogassuk, hogy odafigyeljünk a szeretteinkre. Akkor kell és ott.
Mert talán legközelebb már nem fog nekik semmit jelenteni. Időben kellett volna.

Időben kellett volna mondanom, hogy "Szia, Marika néni."