Bekövetkezett az a nap, amitől a csontvelőmig rettegtem.
Az angyalom elhagyott...
Az egyetlen lény, aki a fontossági listám élén állt: a kutyám...Több volt mint "egy" kutya, ő volt a lelki társam, akivel szavak nélkül is tudtuk: örök a szeretet ami összeköt minket...
Pintyő itthagyott engem, nincs többé...
Elviselhetetlen.
Nem otthon voltam, úgy hívtak anyuék, hogy van egy rossz hírük, de ne boruljak ki. Akkor éreztem hogy baj van...:(
Öcsém egyik barátja szólt, hogy Pintyő kint fekszik az legközelebbi sarkon a bokor tövében... Anya kiment érte, de nem dobogott már a kis szíve...:'(((
Nem tudjuk mi történt...Idős volt már, 13 éves. A fél életem. Mellettem volt jóban, rosszban, védett és szeretett...Megbocsájtotta ha nem voltam vele, ha elfelejtettem enni adni neki, ha nem fürdettem meg...megbocsátott mindent, mert őszintén, feltétel nélkül szeretett...Ilyenre ember nem képes...Éppen ezért tartottam Őt a legnagyobb kincsemnek, foggal-körömmel védtem, öleltem, imádtam...Ő volt számomra a legfontosabb...És most nincsen...Várható volt, de nem gondoltam, hogy így megy el. Hogy még Mellette sem vagyok..:(
Egy hete ment el...Péntek 13, július, 2012. Ezt a napot nem felejtem soha, életem egyik legrosszabb, legszomorúbb napja...
Valamiért kiment a sarokig, de olyan messze nem nagyon szokott, nem is értem. Azt kérdeztem a telefonba, hogy elütötték-e, de anyu mondta, hogy végigtapogatta és nem volt sem zúzódás, sem vér, vagy törés...Megállhatott a szíve. Az a drága szíve. A legjobb, legtöbb, amit ez az élet adott nekem. A legfontosabb...
Azt mondják, a kutyák elmennek meghalni. Ne lássa a gazdája, mert akkor nehezen megy el. Én nem voltam otthon és átkozom magamat ezért. Bennem van, hogy azért ment ki a sarokig, mert utolsó perceiben is remélte, hogy hazaérek...Azt mondják, ez hülyeség. De én TUDOM, hogy ő ilyen volt és képes lett volna ilyesmire. Nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen a legrosszabb időkben csak ő volt mellettem igazán. Elég volt ha a szemembe nézett. Tudtam, hogy én voltam neki az élete. Egy pillantás is elég volt, hogy ezt tudjam. Mindenhová jött mindig utánam, akármerre mentem...Nagy a család, de hozzám kötődött a legjobban, én pedig Hozzá. Az egyetlen lény, aki nem bántott meg, nem vert át és nem vetett meg, nem ítélkezett, hanem : szeretett engem tiszta szívéből.
Azzal, hogy elment, úgy érzem valahogy, magamra maradtam. Egyedül.
Ő volt a boldogságom. Elvitte Magával a lelkem egy részét, amit Ő töltött ki...
Emlékszem, amikor a nevelőapám bántani akart, a kis testével védett, pedig alig volt nagyobb egy tacskónál...Vagy amikor volt egy barátom, akit a kutya nagyon utált, mindig morgott rá és szét akarta tépni, és szakítottam a fiúval, és nagyon szomorú voltam, ő ezt látta, érezte, odament a fiúhoz és megpuszilta a kezét. Lejjebb adta miattam! Inkább békült, csak ne legyek szomorú...Ezt soha nem felejtem el neki... Drágaságát minden nap bizonyította ahogyan reggel ébredéskor az volt az első, hogy odabújjon hozzám, és puszit adjon az orromra. Nekem is az volt az első, hogy kinyitom a szemem, nyugtázni, hogy mellettem van, megsímogatni, megölelni Őt, meg puszilgatni és mondani Neki hogy SZERETLEK, NAGYON SZERETLEK TÉGED.
Amikor ezt mondtam neki, TUDTA, miről beszélek, a kis fejét elfordította úgy bújt a mellkasomhoz. A szívemhez, hiszen ott volt és van is az Ő helye.
A fél életemet Vele éltem. Most meg olyan űrt hagyott maga után, amibe beleszakad a szívem. Nincs, nem tudom megölelni, szeretgetni, érezni hogy szeret. Aki hisz abban, hogy állattal lehet embernek lelki kapcsolata, az tudja, miről beszélek, aki meg nem, az soha nem fogja ezt megérteni és felfogni.
Volt, aki azt mondta, vegyek rögtön másikat. Kiakadtam. Ő nem egy bögre volt, ami eltört és most veszek egy másikat. Ő pótolhatatlan. Ő volt a mindenem. Egy emberi kapcsolatot sem tartottam annyira, mint a kutyámmal valót. Nem ért fel egyik sem vele.
AZ ÁLLATOKNAK VAN LELKÜK!!!!!! SOKKAL NEMESEBB, TISZTÁBB, DRÁGÁBB mint bármely emberé!!!!!!!! Feltétel nélkül szeretnek, elfogadnak, és mellettünk vannak. Nem hagynak cserben. Nem bántanak meg. A könnyeinket eltörlik azzal, hogy csillogó szemükkel ránk néznek és a tekintetük azt sugallja: " Ne sírj, én SZERETLEK. Én itt vagyok."
Minden nap üres most, hogy Pintyőm égi Angyal lett. Egyszerűen nem visz a lábam úgy haza...nincs miért...:(
Szörnyű a tudat, hogy nincs, hogy nem tudom, hol van Ő, hol van a lelke...
Hogy a túlvilágról szeret-e még engem...És tudja-e a kicsi szíve, hogy szeretem, hogy fáj...hogy beleszakad a szívem hogy így itthagyott...hogy sajnálom, hogy nem törődtem Vele annyit, amennyit megérdemelt volna.
A legtöbbet érdemelte volna.
:'(
