"Nekem a gyönyörűségeim közé tartozik az, hogy mikor lehet, az (...) ellenségemnek jót teszek, - a háta mögött. Ő ne tudja meg, mert ez meghunyászkodás lenne. A tökéletlen ember inkább maradjon ellenségem, mintsemhogy barátommá váljék."
/Gárdonyi Géza/
/Gárdonyi Géza/
Regen, amikor tizeneves voltam, volt egy lany az osztalyban, akit nem szivleltem. Mindig lenezett es megalazott. Egyszer befeketitett a hatam mogott es tudtam: sosem fogom tudni sem szeretni, sem elhinni, hogy jo ember, hogy oszinte es tiszta a szive. Evekig gyuloltem. Egyszer lattam, hogy a mosdoban sir. Odamentem hozza es megkerdeztem, hogy mi a baj, es tudok-e segiteni. Nem arulta el, mi volt a baja, de torolgette a konnyeit es azt mondta, osszeszedi magat, csak szoljak a tanarnak, hogy mindjart jon.
Akkor tudtam, hogy o is ugyanolyan sebezheto, mint en. De en sokkal erosebb vagyok, mint o. Es mosolyogtam magamban. Nem azert, mert orultem annak, hogy neki faj. Hanem azert, mert bizton tudtam, hogy en annyival tobb tudok lenni, hogy segiteni tudok szivbol annak, aki elotte belemrugott. Es ez elmondhatatlan bizonyossagot adott affelol, hogy helyesen gondolkodok.
Azota a rossz tetteit a karma elintezte. Nem mondom, hogy nem volt elegtetel, hiszen akkor is tudtam, hogy a rossz tettek nem maradnak buntetlenul. Lehet, hogy hosszutavon, de visszautnek.
Es amikor eszembe jut ma, hogy most o hol tart az eletben es en hol tartok...mosolyognom kell, mert tudom, hogy a kuzdelmek nem voltak hiabavaloak. Hiaba nezett le, hiaba nevetett ki.
Koszonom neki, hiszen ezaltal lettem tobb es erosebb.
:)
