Sokat gondolkodtam, hogy ezt a pár digitálisan megmaradt fotót hogyan is őrizhetném meg a legméltóbban a Nagymamám emlékére. Azt hiszem, ő is boldog lenne, ha tudná, hogy megosztom másokkal azt, hogy mennyi jóra tanított engem és hogy ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben.


Ezzel a poszttal emléket állítok az Ő életének, hálám és tiszteletem jeléül, hogy megköszönjem mindazt a sok jót, amelyet útravalóul kaptam tőle az élethez.

Kovács Tiborné, született Forró Erzsébet, Nagymamám, jóságra tanítóm emlékére.

Pár éve ment el, decemberben. Olyan, mintha csak most ment volna. 
Annyi minden van, amit jó lenne Vele most megbeszélni. Annyi minden van, amiért bocsánatot szeretnék kérni Tőle. Annyi mindenre nem emlékszem Vele kapcsolatban, s átkozom magamat, hogy egyszerűen nem tudom, mi volt a kedvenc zenéje...mi volt a kedvenc étele...pedig annyit mesélt...de nem tudom felidézni. Jobban oda kellett volna figyeljek arra, amit mondott, amiket mesélt. Ezt már sosem tehetem jóvá.

Minden évben készülök a halottak napjára, hogy gyertyát gyújtok, vagy hogy nehogy elfelejtsem a szülinapját...de ezek mégis mind elmaradnak. Egyszerűen aznap elfelejtem. Talán azért, mert nem csak ezen az egy napon sajog bele a szívem a hiányába, nincs értelme egy napra vetíteni az emlékezést. Nem megy.

Az utolsó közös jelenetünk az élet színpadán Vele az volt, amikor utoljára mondtam neki, hogy "Nagyi. SZERETLEK! Ugye tudod? Szeretlek." És Ő halványan bólintott. Másnapra talán nyugodt szívvel távozott.

Nem volt egy átlagos nagymama. Nem kötögetett az unokáknak, nem hordott réteges népies viseletű szoknyát, nem sütött hétvégén süteményt, de a szívét adta a családjáért.
Az élet szörnyűségei már fiatal nagymamaként barázdákat véstek az arcára. Megviselte a sok fájdalom, annyi mély ránca volt, amennyit szenvedett egész életében: nagyon sok. 
És most jövök rá, utólag, hogy mennyi mindent nem becsültünk meg. Mennyi mindent, ami Ő volt, és bármit megtennék, ha visszahozhatnám. Azt hiszem, ennek a határtalan lelkiismeret-furdalásnak a terhét magammal kell cipelnem egész életemben. Nem könnyű. De talán megérdemlem, hiszen életem egyik legmeghatározóbb személyére, amikor kellett, nem szenteltem kellő figyelmet. Az ilyeneket az ember sosem bocsájtja meg magának. Csak azt reméli, hogy a szerette, ahol van már, ott megbocsájtott neki.

A halála után vágytam arra, hogy álmodjak Vele. Ő mindig álmodott a halottaival. Egyetlen egyszer álmodtam vele akkor. Az utolsó fotó, ami Róla készült, egy ócska telefonnal készült. Álmomban ugyanígy nézett ki, szívta a cigarettáját, összekulcsolt lábbal ült a széken az ágy mellett. És én ránéztem és sírva mondtam neki, hogy haragszom ám rá, hogy itthagyott. És az éppen akkori problémáimat elpanaszoltam neki, az ölébe hajtottam a fejemet és sírtam, ő meg csak nevetett és megrántotta picit a vállait, szó nélkül mondván, hogy ez van, ilyen az élet, ha ez van megírva a nagykönyvben, akkor bizony nincs mit tenni. A nevetése megnyugtatott, mert tudtam, hogy a bajok mindig megoldódnak. De álmomban is nagyon fájt a hiánya és utána ébren is.

Nem volt könnyű élete. Férjhez ment, a férje, a Nagypapám nem volt éppen mintaférj, később el is váltak, Papuska újra házasodott, de neki le is kellett vágni a fél lábát, azután meg is halt később. Még Anyu születése után ciszták miatt el kellett távolítani a méhét. Egy nőt ez még akkor is megvisel, ha éppen nem családcentrikus, vagy nem akar több gyereket. Női ágon az első magzata mindenkinek elhalt. Ez végigment mindenkin sajnos. Nagyi családja is sokat szenvedett. Testvéreit túlélte, hatan voltak, a családban több tragédia is volt, nővére például öngyilkos lett a férje miatt, aki verte őt. Hátrahagyott egy gyereket, akit Nagymamám az Anyukám mellett nevelt, emellett tanult is. Nagyon nehéz lehetett... Édesanyám teljesen máshogy emlékszik a történtekre, de talán sok mindenben nem helyes a meglátása. Ez most a Nagyim története.

♪ ♫ Szécsi Pál: Csak átutazó vagyok a Földön ♪ ♫

Csak átutazó vagyok itt a földön,
Egy utas, aki utazik tovább.
A napjaimat szép vidáman töltöm,
És nem várok az élettől csodát.

A boldogságot megköszönöm szépen,
A csalódások nem bántanak rég.
Az embereket mosolyogva nézem,
Mert nékik soha semmi nem elég.

Nem elég, mert nem tudják, hogy ők is útitársak,
Átutazók, olyanok, mint én.
Szüntelenül mindig több és több kincs után vágynak,
Amíg lassan kialszik a fény.

Mindnyájan átutazók vagyunk itt a földön,
S ha jól végezzük, ami reánk vár,
Az emlékünk majd sok-sok emberöltőn
Úgy ragyog, mint a fénylő napsugár.
Ha a vonatunk már messze-messze jár.

A nagyszülői élete nem ment a normális kerékvágányon. Anyámmal való kapcsolata viharos volt, állandó ellentétekkel, igazán durva veszekedésekkel, s sajnos ez engem is befolyásolt régen, gyerekként, hiszen az Anyám szeme által láttam, hogy milyen Nagyi. Mára nagyon sok mindent máshogy látok.

Nagyon sok közös van bennünk. És erre büszke is vagyok. Még a hibáira is. A hibáival együtt volt tökéletes a jelleme, utólag belátom. Istenem, hányszor mondtam másoknak róla, hogy nem annyira jófej, mint amennyire annak látszik...annyira szégyellem magamat...Sokat veszekedtünk. Akkoriban teljesen félreértelmeztem Őt. Nem értettem, miért kiabál. Azért kiabált, mert nem hallottuk Őt. Nem hallottuk meg, amit meg akart valójában tanítani nekünk: hogy legyünk JÓ emberek. 
Most már tudom. Már tudom, de már késő. Sosem mondhatom neki, hogy az az ember, aki most vagyok, aki lettem, minden tudásommal és jóérzésemmel, az mind általa lettem...Hogy az életemben ő lesz az egyik legfőbb példaképem. És igyekszem őszintén méltó lenni arra a tudásra, amelyet átadott nekem kiskoromtól kezdve. 

Erre a fotójára büszke volt mindig. Sokat mesélt arról, hogy milyen szép lány volt fiatal korában. Én nem ezen a képén láttam a legszebbnek. Hanem a kontyos fotón, amit fentebb tettem. Azon számomra igazán gyönyörű.


Miskolci lány volt. Rengeteg jósággal a szívében, amit sokan kihasználtak, még a saját családja is. Tiszteletet szeretett volna egész életében kivívni, de sosem kapta meg. Ez a világ nem volt neki jó. Pedig jobban megérdemelte volna a tiszteletet, mint bárki más. Ennyi egy emberélet. Küzdelem, önmagadért, másokért, a semmiért. Élsz, meghalsz és ennyi volt...Mégis hányszor megaláztuk, kinevettük, bántottuk. Legfőképp azért, mert másnak a szeme által láttuk Őt, vakon.

Sokat volt szomorú, s talán ezt a család női tagjai mind magukban hordozzák. A mélyről jövő szomorúságot, amely nem tudni, honnan van, s mitől. De bennünk van.
Állítólag nem volt mintaanya. De amióta én léteztem, azóta mindig értem és az Anyukámért élt. És azt hiszem, Anyu nem értékelte Őt eléggé sosem. Nyilván nem egyeztek az elvárásai azzal, amit számára egy anya fogalma jelentett, de Ő nem volt gyereknek sem egyszerű, szóval mindkét oldalon van igazság.
Egyet tudok: Nagyi nem volt rossz ember. Sőt. Az egyik legjobb ember volt, akit ismertem. És azt bánom, hogy még életében ez nem tudatosodott bennem, és nem tudtam neki elmondani.
Nem, ez nem attól van, hogy "Halottról csak jót, vagy semmit.", mert tényleg sok nagyon durva veszekedésünk volt. Ez azért van, mert nagyon sok történésnél a lényegre nem figyelünk oda akkor. amikor történik. Hanem utólag, amikor már késő. Teljesen más megvilágításba kerül egy-egy részlet és máris más az összkép. A mai szememmel nagyon sok minden nem úgy volt akkor, mint ahogyan hittem.

Nagyi és Anyukám kicsi korában, Karácsonyi fotó

Erről valaki le lett vágva, de nem tudom, ki volt az, aki mellette ült.

Talán egy rokonnal, vagy ismerőssel.

Az esküvőjén a Nagyapámmal.

Társaságban, de valamiért szomorúan.

Ez volt az egyik kedvenc fotója.

Nagyon magabiztos, határozott nő volt. Büszke volt arra, hogy rendőrként az igazságot szolgálhatta. Kiemelkedő igazságérzete volt, azt hiszem, ezt (is) Tőle örököltem. Idős korára is nagyon vagány, jövős-menős Nagymama lett, mindenki szerette. Talán idős korára tisztelték a környékbeliek. Igazi harcos lélek volt. Harcolt az igazáért, az igazságért. Nem félt semmitől. 
Tényleg vagány volt, igazi egyéniség, egyáltalán nem egy átlagos idős hölgy volt. Barátkozott mindenkivel, segített, ahol kellett, sokat mosolygott, kedves volt, szóba elegyedett bárkivel, talpraesett volt. Amikor lerobbant, akkor mindenki meglepődött, mert sosem gondolta volna senki, hogy ő valaha is ágyhoz lesz kötve.
Azt hiszem, az igazságtalanság, ami közvetlenül körbevette Őt, az ölte meg Benne az összes létező erőt arra, hogy akarjon élni. S amikor én is albérletbe költöztem, az volt a végső csapás számára. Bárcsak ne mentem volna el. Miközben életem egyik legszabadabb pár hónapját éltem, közben ő gyötrődött és nem volt mellette senki, aki megvédhette volna. Talán még ma is élne, ha nem hagyom cserben...Sosem fogom tudni ezt feldolgozni. Azt remélem, hogy egy helyen van a kiskutyámmal, akit még Ő választott és nevelt fel, tanította. Azt remélem, hogy együtt várnak majd addig, amíg én is meg nem érkezem.
Huszonévesen tudom, nem egészséges, ha az ember a halálra gondol...de ez nem azt jelenti, hogy ne szeretnék élni...csak szeretném tudni azt, hogy Ők várnak rám, ha eljön az én időm. És tudom, hogy egyszer mindennek vége lesz. Senki sem tudja, hogy mikor. Én nem szeretnék részben olyan életet élni, mint amilyet Ő élt. Magányosat, állandó küzdelemmel. Mégis azt hiszem, ez valahol a sorsomba van írva. Viszont nagyon sok előnyöm van, mert látok magam előtt két példát. Mindkettő okít, de az egyikben sok olyan hiba van, amelyet én nem fogok elkövetni, mert fel tudom mérni, hogy azok a nézetek mennyire nem jók.

Fiatalasszony korában úgy hívták, hogy a "Macskás Bözsi". Nagyon szerette az állatokat, mindig sok macskája volt, idős korában is, de boszorkánynak is mondta magát. Az tény, hogy női ágon van egy véna amely azt rejti, hogy az intuitív képességeink elég magasak. Nagyi sokszor álmodott meg előre eseményeket, sokszor. Volt egy pakli cigánykártyája, azokból gyakran jósolt, aztán azt mondta, hogy már nem volt meg, de a halála után a holmijai között megtaláltam. Nem tudom használni, ezért nem nyúlok hozzá. Ijesztő a tudat, hogy működhet. Inkább nem szeretném tudni, mi vár rám. Az intuitív képességek Anyunál abban merülnek ki, hogy szintén nagyon ráérez az eseményekre, meg abban, hogy akit kétségbeesésében megátkoz, mert igazságtalan volt, azon eddig mindig fogott az "átok". Nálam pedig abban, hogy túlzottan empatikus vagyok, túlságosan átveszem az emberek bánatát, energiáit, ami nem feltétlenül jó. De van egy, amelyet hasznosítani is tudok: hogy szinte érzem, egy pillantásból, egy mozdulatból, hogy mit gondolhatnak az emberek. Persze nem vagyok gondolatolvasó, de az úgy érzem, nem is kell, ez bőven elég, néha még sok is. 
Az állatszeretet is Tőle jön, ezt Anyu is örökölte. Mindig befogadtak minden kisállatot, nálunk mindig menedékre leltek a kóbor kutyák, macskák. Köszönöm neki ezt is, hogy belém nevelte az állatok tiszteletét. Ez az elv a mai napig fontos számomra.
Azt hiszem, megértem Őt. Teljesen megértem...mert Ő is csalódott az emberekben, a világban, az állatokban lelt békére, ők adtak reményt neki, arra, hogy létezik igazi jóság a Földön...mert az állatok nem bántanak meg, nem hazudnak, nem csalnak meg, nem tipornak bele a lelkedbe, nem aláznak meg...megértem Őt...hogy a magányosság attól még, hogy emberek között van valaki, attól még a szívében gyökeredzik, hogy a meg nem értettség és a tiszteletre vágyás mennyire frusztrálja az embert és ebben a nagyon rossz világban mennyire egyedül vagyunk...Megértem, mert tudom, hogy valahol ő sem találta a helyét ebben a világban. Ez a világ nem az érzékeny lelkűek számára van berendezve.
Van, aki beletörik, de van, aki harcol. Az erőt Tőle kaptuk, Anyuval együtt. De nem mindegy, hogy a harcot magát túléljük, vagy a harc él túl bennünket. Azt gondolom, hogy Nagyi harca nem ért véget, mert amit Ő abbahagyott, én folytatom. A jóságért, az emberségért, az igazságért. A halála nem lehet hiábavaló, és az élete sem.

Bárcsak ma is kérhetnék Tőle tanácsot...Bárcsak megölelhetném. Kettéhasad a lelkem a tudattól, hogy amiért cserbenhagytam, nem kérhetek többé bocsánatot. Néha úgy érzem, beleőrülök ebbe.
Amikor már nagyon beteg volt és feladta a küzdelmet, én az albérletemben laktam, s Anyu telefonált, hogy szerinte haza kéne menjek, mert nem biztos hogy velünk marad még Nagyi Karácsonyig. Ez december közepénél volt. Éreztem, hogy most haza kell mennem. Mindenki hazaszállingózott, ki merre járt, csak én hiányoztam.
Nagyi csak engem várt azt hiszem. Nagy levegőket vett, hörgött, nehezen ment neki. Akkoriban szinte minden nap dolgoztam, sokat nagyon. Aznap is munka után tudtam hazamenni. Este folyamatosan beszéltem hozzá, úgy tűnt, hol érti, hol nem. Mondtam neki, hogy egyen valamit, szedje össze magát, mert szükségem van Rá. Szükségem van a Nagyimra. Megígértettem vele, hogy újra az az erős asszony lesz, akit ismertem. És nagyon szeretem Őt. Nagyon késő volt és másnap nagyon korán kellett kelnem, ezért elbúcsúztam Tőle, jó éjszakát kívántam, homlokon csókoltam és mondtam neki, hogy ugye tudja, hogy nagyon-nagyon szeretem? Bólintott többször. 
Reggel mindenkit sokkolt a merev mozdulatlansága. Nem vett levegőt, nem mozdult. Már nem volt velünk.
Szörnyűség egy családi halálesetet ilyesformán közvetlenül átélni. Érthetetlen. Felfoghatatlan. Hogy a vagány, nagyszájú Nagyi egyszerűen már nincs. Egy test fekszik a szobában, de az már nem Ő. Ő már nincs itt...És nem érted, Ő hova lett. Nem fogadod el, mert élnie KELL. Nem mehetett el. A Te Nagyid nem halhat meg. Hogyan lehet, hogy a rettegett nap, az most jött el...Ez lenne a halál...A lélek továbbköltözik valahova, ahová mi már nem érünk el. A tragédiák kicsit megtörik a lelket, amit azt hiszem, talán nem is lehet feldolgozni, csak ezzel együtt élni.
A hivatalos ügyintézést azt hiszem, Anyu nélkülem nem tudta volna végigcsinálni. Szinte ott sem volt agyilag. Egész életében gyűlölték egymást, és Anyu most azt mondogatta zokogva, hogy " Az ÉN Anyukám, meghalt az Anyukám! Az én Anyukám, jaj az Anyukám..." Sosem hívta Őt így. Mindig Nagyinak hívta, vagy "Öregasszonynak". Megalázó. Most már nem volt kit megalázni, de szeretni sem. Mindenkit megviselt ez a dolog. Bánom azt is, hogy aznap este nem maradtam ott vele. Fent kellett volna maradnom. Ott voltam Tőle pár méterre, de egyedül ment el. Nem fogtam a kezét. Sajnálom Nagyi, annyira sajnálom...

Furcsa lehet, de a hamvasztás után egy úrnában hazavittük és a kertben lett eltemetve. Azt akartuk, hogy velünk legyen. Nem tudtuk egy messze lévő temetőbe helyezni.
Sajnos a temetkezési vállakozó nagyon rossz helyre ásta a gödröt, nagyon csúnyán viselkedett, remélem, ezt a számlát is rendezi a sors vele, nem csak a temetést. Ezért biztosan mérges lett volna, ha Nagyi látja. Biztosan leszúrta volna a vállalkozót. De hiszem, hogy így is intézi majd Nagyi a dolgokat. 

Kiskoromban rengeteget mesélt. Rengeteg könyvet olvasott nekem, rengeteg versre megtanított. Még írtunk is közös verset, így szólt az egyik: Megjöttek a sirályok,/ fekete-fehér tollasok./Éhesek a kicsikék,/ adjunk nekik enni még./ Kenyeret és husikát,/ szeretik a Julikát. Ennyire emlékszem így hirtelen. De tudom, hogy a művészet szeretetét is Tőle örököltem, elsős koromban már régen tudtam olvasni, rengeteg verset tudtam akkor és ahogyan nőttem, nemcsak verseket is írtam, de az olvasás és az irodalom szeretete mindig megmaradt bennem. Azt hiszem, a bizonyos magasfokú érzékenységem is innen jön. De nem bánom. "Ahol több az érzés, több a szenvedés is."(Da Vinci) Az életünkben - Neki is, nekem is- bár rengeteg szenvedés volt, de sokkal több az érzés bennünk, mint másokban. A tapasztalataimat nem cserélném el senkivel, még akkor sem, ha az nagyon mélyen sújtott belül, mert megtanultam a felszín alá nézni bármilyen helyzetben. És a jogos meglátásokra, igazságos tettekre törekedni. 
Tőle tanultam meg az illemet. Megtanította, hogy mindenkinek hangosan kell köszönni. Hogy mindenkivel bánjunk tisztelettel. Hogy ne ítélkezzünk. Arra tanított, hogy jó ember legyen belőlem. Lehet, hogy a fakanállal nevelt néha, de valahogy az sosem volt számomra lelki törés, vagy ilyesmi, szinte nem is emlékszem rá, csak Anyu hangját hallom vissza, hogy "Hogyan lehet egy gyereket fakanállal nevelni?!" De nem emlékszem arra, hogy bármikor megütött volna, vagy fájt volna. Bármit is tett és bárhogyan: a lehető legjobban cselekedett annak érdekében, hogy jó ember legyek. Még ha szigorú is volt, akkor is mély bölcsességgel és szeretettel tanított. 

Nem nagyon tudott főzni, talán nem volt hozzá érzéke, vagy nem érdekelte ez a téma (ezt azt hiszem szintén örököltem), de emlékszem, amikor az albérletében, amikor Tőle jártam általános suliba, azzal keltett, hogy ágyba hozta a sült krumplit. Akkor annyira idegesített, mert nem akartam felkelés után rögtön sült krumplit enni, de tudtam, hogy jót akar. Bárcsak ma is azzal várna...vagy anélkül, de bárcsak ő ébresztene...
Mindig a legjobbat akarta nekem. Én befogadóbb voltam, mint Anyukám. Jobban értékeltem, bármit tesz, csak erre túl későn jöttem rá.

Azt mondják, hogy idővel az ember csak az örömteli pillanatokra tud emlékezni. Én mégsem tudok sem jókedvvel, sem örömmel telve gondolni Rá. Nemcsak azért, mert még mindig irtózatosan fáj. Hanem azért, mert az élete sokszor volt keserű, magányos és nagyon szomorú. És ezen senki sem enyhített. Még én sem, holott engem szeretett a legjobban. Gyerekfejjel az ember sokszor nem látja át a dolgokat. Talán többet tehettem volna érte. Hiába nevettünk sokat, hiába volt mások előtt vidám...a lelkében a fájdalom talán sosem múlt el, csak amikor az angyalok már körbeállták és fogták a kezét, amikor átlépett a másik világba.

Az egyik legbölcsebb ember volt, akit ismertem. Bár sokat beszélgettem vele, sajnos kevés dologra emlékszem igazán pontosan. Mindig mással voltam elfoglalva. Ha az időt vissza lehetne fordítani, hogy megváltoztassuk a múltat, akkor ez lenne az egyetlen dolog, amiért visszamennék. Ez lenne az egyetlen. Visszacsinálnék minden egyes tiszteletlen mondatot, minden egyes gúnyos hangnemet, minden elfordulásnál felé fordulnék és meghallgatnám, bármikor...és nem hagynám ott, amikor azt kérte, hogy ne menjek albérletbe, mert akkor mi lesz vele. Ez a súly a lelkemet nyomja. 
Az időt visszafordítani pedig nem lehet. 

Talán annyival vezekelhetek, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy olyan ember legyen belőlem, akire Ő igazán büszke lehet. 
És hogy leírom az Ő történetét, hogy megismerjék mások is, hogy milyen jó ember volt az én Nagyim. Hogy mennyire különleges ember volt. Hogy megosszam az üzenetet: mindig figyeljetek oda őszintén arra, akit szerettek, mert lehet, hogy ha késő lesz, mindörökre bánni fogjátok.
Hogy megosszam mindenkivel, hogy Ő volt az Őrangyalom addig, amíg velem lehetett.
Hogy megtudja a világ: büszke vagyok, hogy az Ő unokája lehetek.