Andersen egyik legromantikusabb, legszentimentálisabb és leggyönyörűbb meséje A kis hableány. Azt hiszem, nincs olyan, aki ne ismerné a történetet.

A kis hableány, aki meglátott egy embert, egy gyönyörű királyfit. Megszerette. És kockáztatott. A hangját adta cserébe a lehetőségért, hogy ember legyen és a királyfi mellett lehessen.
Vagy sikerült elnyernie a szeretett férfi szívét, vagy a tengerben tajtékká válik és örökre elvész a habok között. Mégis bevállalta. Ott volt a királyfi mellett, kitartott mellette, s közben remélt.
Némasága helyett a tekintete beszélt, de a királyfi nem hallotta meg ezt a beszédet...
Mivel a hableány nem nyerte el a herceg szívét, felkészült az utolsó szerelmes napjára, amiről tudta: az áhított ember utáni vágyódásban teljesedhetett csak ki.
De közben kapott még egy esélyt, hogy megölhesse a királyfit, s akkor nem lel örök halálra.
De a hableány a halált választotta. Hiszen mit érne a szerelme nélkül az élet.

Talán mi mindannyian kicsit a hableány vagyunk.
Akik igazán szeretnek valakit. Szeretünk, mellette vagyunk. Sokszor nem szólhatunk, nem adhatjuk tudtára, hogy ő a mindenünk. Vagy ha mondjuk is, nem érdekli. Ha érezzük, nem jut el a szívéig.
Kockáztatunk, mert bátrak vagyunk. Feladjuk önmagunkat a reményért cserébe.
Vajon működni fog-e? Vajon tudná-e értékelni, hogy akár megnémulnánk, csak mi jelentsük számára a mindent. 
Némán gyötrődünk, némán szeretünk. A mindennapok könnyeivel küzdünk és kitartunk érte. Aki talán észre sem vesz. Aki nem értékel. Aki más választ, hiába voltuk mellette amikor szüksége volt ránk. Vágyunk arra, hogy különlegesnek lásson minket. Hogy lásson szeretetre méltónak. Aki mellett kitartunk, támogatjuk, ha fáj a szíve, ha szomorú, s lelkünkkel öleljük.
Aki aztán végül mégis azt hozza tudtunkra: Szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd. Nem jelentesz nekem semmit, nem vagy semmi. Nem vagy a megfelelő. Nem érsz semmit. Kevés vagy nekem. Találtam szebbet, jobbat. Hiába a türelmed, a szerelmed, a csendességed, a hited.

Aki ezzel darabokra töri a legutolsó reményünk megfagyott könnycseppjeit és a szívük elkorhad a sötétségben, s a gyötrődést öröknek érezzük.
Hát milyen csodálatos a szerelem...Lelkünk belevész, s mégis a legcsodálatosabb: igazán szeretni valakit.
Annyira, hogy azt mondjuk: szabad vagy, menj. Ha engem nem szeretsz, szeress mást. Bár ezzel meghalunk újra, meg újra, véres könnyeket hullajtunk. De mégis tudjuk, hogy sosem fogunk sem haragudni, sosem gyűlölni, még ha azt is mondjuk, de nem. Sosem, mert igazán szeretünk. Csak fáj. S elfogadjuk a sorsunkat. 

Mert valahol mindegyikünkben él egy kis hableány, aki a királyfit reménytelenül szerette és legbelül mélyen, meghalt érte.