E nagyrészt borongós év őszén a Sawford család invitált magához, mint Mr. és Mrs. Sawford fogadott leánya. Megérkezésem nem váltott ki az ottaniakból ellenszenvet szerencsére, legalábbis kedvesek és együttérzőek voltak.

     Tizenkettedik esztendőmet töltöttem, és mivel édesanyám már születésemkor elhalálozott, édesapám pedig egyetlen gyermekeként nevelt mindaddig, amíg behívták katonának harcolni, s elesett a csatamezőn, én idekerültem a Sawford birtokra. Emlékszem, amikor édesapámat behívták, s elbúcsúzott tőlem, akkor még nem sejtettem, hogy végső búcsú hagyja el ajkunkat.

   Apám mindig becsülettel nevelt, s nem házasodott édesanyám halála után. Rengeteget mesélt anyámról, aki mindig betöltötte szívét, még holtában is. Ő volt életének egyetlen igaz szerelme. De a sors kegyetlen volt hozzájuk, egy boldog esemény egy szomorút követelt, hiszen semmi sincs ingyen: én életet kaptam, de tőle elvették. Akkor apám kétségbeesés és mérhetetlen bánat közepette ott állt egy mocskos csecsemővel a kezében, anyám a szüléstől vérben úszó holtteste mellett, zokogva, gyászolva őt. Apám mégsem vélte az én hibámnak, sohasem éreztette velem, hogy miattam vesztette el feleségét.
Tisztességre tanított, és arra, hogy a szívem szerint cselekedjek, mert akkor leszek boldog ember, hisz ő is így tett életében. Nem is kívánhattam volna magamnak jobb apát. Bölcs tanácsaival egyengette utamat az életben, mindig számíthattam rá. Tanított, mindenbe beleláttam egy kicsit általa, hiszen szerette volna, ha a lánya hasonlóan művelt és finom hölggyé érjen, akárcsak amilyen megboldogult anyja volt. S én, hogy enyhítsem fájdalmát és elnyerjem büszkeségét, szorgalmasan megtanultam mindent, amire oktatott.

Talán nyolc éves koromban történhetett, hogy apám a lovaglásból hazafelé indulva összetalálkozott két lovas úriemberrel. Szóba elegyedett velük, s ismeretséget kötve az egyik férfi egy brosst ajándékozott apámnak, hogy vigye el egyetlen lányának emlékül. Apám elhozta az uraság ajándékát, amely ezüstből készült, és egy rózsát ábrázolt, egy tenyérben. Az apám által elmondottak alapján nagyon tetszett nekem az ajándék, s rögvest fel is tűztem blúzomra. Azóta mindig nálam volt.

Egyik reggel, nevelőnőm Babette, ki akkor állt házunkhoz, mikor apám harcolni ment a király seregébe, ott állt az ajtóban egy papírt olvasva. A kezei remegtek, s szemébe könny szökött. A levél tartalmának felfogása után egyik kezével a szájához kapott, s remegve először az ajtón kívül álló emberre, majd rám tekintett kérdőn. Utólag megtudtam, hogy az ember, aki a levelet adta át neki, egy katona volt és apám halálhírét hozta. Babette odarohant hozzám és sírva átölelt. Nem mondta ki, de tudtam, éreztem, hogy édesapámat nem látom többé. Együtt sírtunk, együtt gyászoltuk apámat, míg egyik nap kopogtattak az ajtón és ismeretlen emberek utasították Babette-et, hogy szedje össze a legfontosabb holmijainkat és menjünk velük a kint álló lovas kocsihoz. Én csak a rózsa alakú brosst szorongattam kezemben a szívemhez tartva. Babette kézenfogott és úgy húzott maga után. Beültünk a kocsiba, ahol egy ősz hajú férfi várt minket. Babette megszeppenve tekingetett jobbra-balra, a férfi pedig azt mondta neki:”Ne aggódjon kisasszony, minden rendbe jön majd.” Babett bólintott egyet és lassan megnyugodott, már nem szorította annyira görcsösen a kezemet.

Az ősz hajú férfi kedves volt, és kellemes hangon beszélt hozzánk. Velem is kedves volt, valahogy az első perctől kezdve bíztam benne. Bemutatkozott, mondta, hogy nyugodtan szólítsuk Howard-nak.
Egész úton nem beszélt egyikünk sem. Amikor az ősz hajú férfin felejtettem fürkésző tekintetemet, hogy ki s miféle ember ez a Howard, rám pillantott és mosolygott. Én meg elfordítottam a fejemet nagyon lassan és megilletődve. A mosolya is megnyugtató volt, talán ezért sem tudtam ellenkezni, hova visznek minket és miért. Hagytam, hogy vigyenek.
Az út meglehetősen hosszú volt, a lovas kocsi ablakából néztem, ahogy távolodnak el a fák, az utak, a város. Szép zöld fák övezték utunkat, gyönyörű volt a táj, de mégsem pótolta az ürességet, amelyet apám halála okozott szívemben.
Az út végét egy már messziről is észrevett kastélykert jelentette. Hatalmas szépen megmunkált vaskerítés előtt álltunk meg. A zárt kapuk tetején ismerős motívumra lettem figyelmes: a vaskapukat egy tenyérben tartott rózsa díszítette. Szívem a felismerésre hevesen kezdett dobogni, s rögtön előkaptam a brosst, amit apám adott néhány évvel ezelőtt. Néztem a melltű és a kapudísz közti hasonlóságot és megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy és ugyanaz a két rózsa. Izgatottan szorongattam a brosst, amíg beértünk.

Hatalmas kastély várt minket. Körülötte szépen kialakított kert, rengeteg virággal, de legfőképp rózsával, amelyek többségükben fehérek voltak. Színük illett a kastély falainak színéhez, melyek csontszínűre voltak festve, néhol arany berakással, vagy barnás mintával. Ezek együttese kimondhatatlan előkelőséget adott az épületnek, de mégsem tűnt ridegnek, inkább otthonosnak.

A kastély előtt egy ember állt, aki ajtót nyitott nekünk és betessékelt. Az ősz hajú férfi, Howard is kísért minket. Belül is hasonló pompa állt, mint kint, de ízlésesen, s nem eltúlozva.

Bent a fal mellett álldogáló nők és férfiak előtt, akik külön-külön egyenruhában feszengtek állt egy hölgy és egy úriember. Mindketten negyvenes éveik felé haladhattak, és ők is kedvesen mosolyogtak, de a mosolyukban fellelhető volt egy parányi szánalom is, amely nem volt bántó számomra, hanem inkább együttérző. Tulajdonképpen mindenki igen kedvesen viselkedett. A hölgy nagyon elegáns ruhát viselt, épp úgy, mint a mellette álló férfi. A férfi bal mellén lévő sálra egy ugyanolyan minta volt varrva, akár a brossom. A férfi előrelépett és felém hajolt:

- Üdvözöllek a birtokomon Elizabeth Barlow. Én elhunyt édesapád egy jó barátja vagyok, nevem Robert Sawford, ő pedig a feleségem- mutatott a hölgyre-, Mrs. Sawford. Fogadd részvétünket. Mától Babette-tel együtt itt fogtok élni.
A hölgy is intézett szavakat hozzám:
- Elizabeth, hívj csak nyugodtan Esther-nek, hiszen saját lányomként foglak nevelni.
Én megköszöntem a fogadtatást. Sawford pedig megkérdezte:
- Mondd, Elizabeth, hát megvan-e még a brosstű, amit édesapáddal küldtem neked?

Erre én kinyújtottam felé a kezemet és az ő tenyerébe csúsztattam, amit eddig szorongattam. Sawford elmosolyodott a tárgyat látván és azt mondta:
- Látom, megőrizted az ajándékomat. Ne add vissza, hisz a tiéd. Vigyázz rá mindig, hiszen egy új élet reményét jelenti. Tedd el, lányom.

     Eltettem a brosst és bekísértek minket a szobánkba. Hatalmas szoba volt, hófehér falakkal, és nem kerülte el figyelmemet az óriási, baldachinos ágy, frissen húzott ágyneművel. A szobalány szorgosan eltette a ruháimat a szekrénybe. Én leültem az ágyra, és sóhaj hagyta el ajkamat. „Talán életem végéig ezen az idegen helyen kell majd élnem?”- gondoltam. Végigsimítottam a finom szövésű ágytakarót, kellemes tapintású volt. Szép volt, de idegen.

Esther asszony nyitott be szobám ajtaján. Leült mellém az ágyra. Mosolygott és megsímogatta az arcomat.
- Elizabeth, vedd mindannyiunk részvétét édesapád iránt. Remélem, meg vagy elégedve a fogadtatással, kedvesem. Mi mindent elkövetünk majd, hogy itt jól érezd magadat.

Bólintottam.
- Köszönöm a fogadtatást, Mrs. Sawford, itt mindenki nagyon kedves.

- Nahát…-illetődött meg a hölgy- Milyen ékes szavakat használsz fiatal korod ellenére!

- Köszönöm, édesapámnak köszönhetem tudásomat, Mrs. Sawford.

- De mondtam már, hívj Esther-nek, az valamelyest bensőségesebb. Nézzük csak, milyen szép hosszú hajad van - járt körbe-, hordd kiengedve! És milyen nagy barna értelmes szemeid vannak, gyere csak, keressünk egy szép ruhát, később teadélutánt fogunk tartani, hogy megismerhessük jobban egymást. Gyere!

Kézenfogott és annyi időt sem hagyva, hogy válaszra méltassam, maga után húzott. Megkérdezte, mi a kedvenc színem, de én nem tudtam erre válaszolni, mert még nem igazán foglalkoztatott a kérdés, ezért vagy tíz gyönyörűséges ruhát felpróbáltatott velem, és mindegyikben járkálnom kellett. A ruhák szépek voltak, de feszengtem bennük, és nem igazán tetszett a dolog. De az utolsó ruha, amit felpróbáltam, más volt, mint a többi, és ez Esther asszonynak is feltűnt.

- Nézd csak, ez a ruha illik a legjobban hozzád, leányom, a barna hajadhoz éppen passzol ez a szép krémszín!- lelkendezett.

- Igen, számomra ez a legmegfelelőbb, nem is díszes, hanem egyszerűbb, és a színe is jobban tetszik, mint a többinek.

- Csodálatos!- tapsolt örömében a hölgy, és megforgatott, hogy jobban szemügyre vehessen minden oldalról.- Ezt fogod viselni a teadélutánon, hidd el, jó lesz, mi családiasabban tartjuk, mint mások.- nevetett.

A nevetése engem is felderített és én is nevettem. Már ekkor megszerettem az újdonsült anyámat.