Az emberi tulajdonságok egyike hogy nagyon tud szenvedni, egy másik ember miatt. Gyötrődni éjjelente és visszafoghatatlanul sírni. Amikor toporzékolnánk ordítva az igazságtalanság fájdalmától.

Egy másik ember miatt. Azért, mert megbántotta, vagy a közönyétől. A hiányától. A rosszindulatától. A hazugságaitól. A gerinctelenségétől és a viselkedésétől. Vagy csak egyszerűen azért, mert nem érez úgy, mint mi.

Tudatosan mélyre ássuk. A legmélyebbre. Nem emlékezni a másik szavaira, tetteire, mosolyára, bántó mondataira, az emlékekre vele kapcsolatban. 
De azok néha maguktól feltörnek. Könnyeket hozva és ordítanánk és toporzékolnánk. Mert fáj.

"Van valami, ami úgy tud fájni, sebezni és égetni, hogy talán a halál sem tudja feloldani az ilyen gyötrődést: ha egy ember vagy két ember megsebzi bennünk azt a mély önérzetet, mely nélkül nem tudunk többé emberek maradni. Hiúság, mondod. Igen, hiúság... s mégis az emberi élet legmélyebb tartalma ez az önérzet."
/Márai Sándor/

Van az az érzés, amiről tudjuk, hogy bármi is történik, bármennyi idősek is leszünk, vagy bármikor is halunk el: bennünk lesz iránta. Mindegy, mi történik, jó, vagy rossz. Mindegy, hogy mi történik az életben és merre sodor a sors. Az az érzés, az a gyötrő érzés, amit a másik okozott, mindig is egy tüske marad a szívünkben.
Lehet, hogy halványulni fog, de igazából sosem múlik el. Hogy miért? Mert az őszinte szeretetteljes érzések sosem múlnak el.

Meg kell tanulnunk ezzel együtt élni, ha már elfelejteni nem megy. Az igazi szeretet nem tűnik el csak úgy, az igazi érzések tartják életben a fájdalmat, amit okoztak nekünk. Legyen az szerelem, vagy barátság. 

Van, aki könnyen továbblép, van, aki nem. A legjobb az lenne, ha mindenkinek könnyen menne ez. De vannak, akik erősebben szeretnek, mélyebben szeretnek.
És aminek mélyen gyökeredzik a lényege, az onnan talán kiszakíthatatlan.